Most egy nem túl vidám témát hoztam nektek, de sajnos erről is beszélni kel néha. Az idők kezdete óta előfordul, hogy egyes emberek, párok gyermekei születési rendellenességgel jönnek a világra. Régebben ezt a természetes kiválasztódás szabályozta, ám manapság már, hála az orvostudománynak, a kevésbé egészséges embereket is meg lehet menteni, életben lehet tartani, még akkor is, ha mondjuk, gépek nélkül erre nem lehetne lehetőség. Milyen borzasztó abba belegondolni, hogy ha az a beteg gyerek egy másik földrészre születik, ahol sem a társadalom, sem az orvostudomány nem ismeri az életben tartásának módsereit, akkor semmi esélye nincs a túlélésre. Szörnyű, és igazságtalan a világ, és nem kellemes dolog ilyenekbe belegondolni, de attól, mert nem gondolunk rá, még valós a probléma, és ezért nem is érdemes neki hátat fordítani.
Ma már szerencsére lehetőség van mindenféle génvizsgálatra és előszűrésre, egészen a magzati korszak legelejétől, de sajnos ez sem képes minden problémát kiszűrni, illetve továbbra is csak a fejlett országokban vannak meg ennek a feltételei, tehát az elmaradottabb területeken még mindig csak a születés pillanatában derülhet ki az, ha baj van. Más kérdés, hogy mi történik abban az esetben, ha az ember megtudja, hogy a benne fejlődő magzat nem lesz egészséges? Jogában áll elvenni az életét csak azért, mert nem lesz ugyanolyan ember, mint a többi? Vagy esetleg jogában áll megtartani, mert már olyan régóta szeretne gyereket, és most, hogy sikerült, úgy fogj szeretni amilyen? És ha a gyerek később megtudja, hogy nem lett volna kötelező az életet választani, ami lehet, hogy esetében végig csak egy szenvedés? Nehéz kérdések ezek, és én nem is akarom és nem is tudom megválaszolni, csak felvetem őket, hogy mindenki gondolkodjon el ezen.
Egy kicsit vidámabb vizekre eveznék inkább, bár még mindig a génmutációk kapcsán. Van egy barátnőm, akit egy motoros klubban ismertem meg. Nagyon helyes kislány, igazi szabad szellemű és szabad lelkű, ami a szívén, az a száján. Nem sokkal a megismerkedésünk után egyszer leültünk italozni, és akkor elmesélte, hogy a szülei már elég idősek, és fél attól, hogy nem lesz már unokájuk esetleg. Az sem biztos, hogy neki lehet gyereke, mert hát a szülei is hosszú évtizedekig (pontosan 2 évtizedig) próbálkoztak, mire lombik program keretében születhetett ő meg. Ő volt Magyarországon talán az első sikeres lombikbébi, így hát hatalmas volt az öröm körülötte. Már kiskorában is sokkal hajlamosabb volt mindenféle betegségre, illetve valószínűleg az immunrendszere sem fejlődött ki megfelelően, de azért soha nem csüggedt, mindig lelkesen állt az élet adta kihívások elé. Már egészen kicsi korában megtudta, hogy neki is volt születési rendellenessége, ugyanis minden végtagján egyel több, azaz 6 ujj volt, amit még csecsemő korában a szülők kérésére eltávolíttattak. Még szerencséje volt, hogy abban az időszakban nem voltak ezek a különféle gyermekjogi törvények, mert akkor valószínűleg már nem merte volna bevállalni ezeket a műtéteket. Ilyenkor, amikor ezt elmeséli, bevett szokása hozzátenni, hogy akkor viszont nagyon nehezen talált volna magára motoros kesztyűt. Egyszer egy webshopban rá is írt az adminra, hogy tartanak-e 6 ujjas motoros kesztyűt, de sajnos nemleges választ kapott, viszont ha megadja a paramétereit, akkor ugyan kicsit drágábban, de tudnak neki egyedi darabot készíteni. Ezen jókat mosolygott, és aztán ismét megkönnyebbült, hogy már nincsenek meg a felesleges ujjai. Mutatta a helyüket, a kicsi kis kitüremkedések húsz év távlatából is látszanak, de legalább a motoros kesztyűben is elférnek, nem zavarnak senkit.
Nagyon csípem ezt a lányt, mert látszik rajta, hogy azért nem teljesen fenékig tejfel az élete, mégis mindig vidám, örülni tud a legkisebb jónak is, és nem bánja soha egy percre sem, hogy nem olyan, mint a többi ember. Mondjuk az is igaz, hogy neki súlyos problémája nincs és nem is volt, így azért az eltérés sem akkora mértékű, hogy az bárkinek is feltűnjön. De a motoros kesztyűs viccével mindig betalálja az embert.