Nyár végén nagyon izgalmas programban volt részem. Az egyik kedves volt osztálytársamnak köszönhetően, az érettségink tízedik évfordulójának alkalmából osztálytalálkozót tartottunk! Korábban még sosem vettem részt osztálytalálkozón, csupán különböző filmekben és sorozatokban láttam, hogy nagyjából hogy zajlik egy ilyesmi, ezért nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen lesz.
Te jó ég, amikor belegondolok abba, hogy már tíz éve annak, hogy leérettségiztünk, akkor nagyon öregnek érzem magam, annak ellenére, hogy még a harmincadik életévemet sem töltöttem be. Az igazság az, hogy az utóbbi tíz év szinte úgy elrepült, hogy alig tűnt fel. Érettségi után egyetemre mentem, gyógyszerészként végeztem, utána pedig nekiálltam dolgozni, mellette pedig gyűjtögetni, hogy elköltözhessek otthonról egy saját lakásba. Az albérletet mindig is pénzkidobásnak találtam, így viszont az a helyzet állt elő, hogy huszonhét is elmúltam már, mire sikerült hozzájutnom egy kis garzon lakáshoz, a munkahelyemhez közel.
És mi van a szerelemmel? Nos, az utóbbi években arra valahogy nem jutott idő. Az egyetem nekem nem a bulizásról és az ismerkedésről, hanem a kő kemény tanulásról szólt, amióta pedig dolgozom, próbálom minden időmet a karrieremnek szentelni, hiszen mikor, ha nem most. Persze egy ideje már formálódott bennem a gondolat, hogy jó lenne az életemet megosztani egy társsal, de sokáig nem tettem ezért a dologért szinte semmit.
Maga az osztálytalálkozó fantasztikusan sikerült. Egy fiú kivételével mindenki eljött, ő is csupán azért hagyta ki, mert Kaliforniában él, és egy este miatt nem akart ennyit repülni. Ezt mondjuk meg tudom érteni. Rajta kívül viszont mindenki ott volt, és nagyon érdekes volt megtudni azt, hogy kivel mi történt az elmúlt évtizedben. Egy nagy, kör alakú asztalnál ültünk egy étteremben, a vacsora alatt pedig mindenki egyesével elmondta azt, hogy mi történt vele azóta, hogy nem találkoztunk.
Néhányan már megházasodtak, sőt, nem egy embernek már gyerekei is vannak, de megnyugodtam, amikor azt tapasztaltam, hogy nem én vagyok az egyetlen olyan ember, akinek ennyi idősen még nem sikerült családot alapítania. Sok szó esett a munkáról is, volt akiből tanár lett, volt akiből mérnök, volt aki magánvállalkozást indított, az egyik lány pedig arról beszélt, hogy az év nagy részében ausztriai állása van. Túl sokat akkor nem mesélt róla, de amikor a társaság nagy része lelépett és már csak az úgynevezett keménymag maradt ott, akkor bővebben is kifaggattam erről a dologról, hiszen nem ismerek senkit, aki külföldön dolgozik.
Kati elmesélte nekem, hogy talált egy honlapot, ahol szezonális ausztriai munkákat segítenek találni, ő pedig lecsapott erre a lehetőségre. Már vagy öt szezon van a háta mögött, szállodai recepciósként szokott kint dolgozni. Ráadásul nem csak jó munkát talált kint, hanem rengeteg barátra is talált, nagyon jól érzi ott magát.
És képzeljétek, tudjátok ki maradt még ott a végéig? Robi, akivel még anno két éven át egy párt alkottunk, de aztán mégis zátonyra futott a kapcsolatunk. Anyukám szerint az volt a baj, hogy még túl fiatalok vagyunk. Nos, azóta már kicsit megöregedtünk és megkomolyodtunk, éppen ezért nem is éreztük cikinek azt, hogy beszélgetünk, hiszen olyan régen volt már az, hogy mi egy párt alkottunk. Na igen… Lehet, hogy régen volt, de nem múlt el nyomtalanul.
Még nagyon friss ez a dolog, de azt hiszem annyira már nem, hogy ne merjek beszélni róla. Az osztálytalálkozót követő hetekben Robival többször is összefutottunk, eleinte csak egy-egy kávéra, később azonban már egyik vacsorameghívás követte a másikat, és mire szeptember közepe lett, addigra már hivatalosan is egy párt alkottunk. Őszintén szólva sosem gondoltam volna, hogy közel harminc évesen a középiskolai szerelmem mellett fogok kikötni, de hát ebből is látszik, hogy mennyire érdekes tud lenni az élet. Azóta is rengeteget nosztalgiázunk a régi időkről, szinte már milliószor felelevenítettük a régi, kellemes közös emlékeket, illetve próbáljuk felzárkóztatni egymást abból, hogy kivel mi történt a külön töltött időben.
Nagyon izgalmas most ennek köszönhetően az életem, és remélem, hogy ez amolyan sorsszerű dolog, hogy mi most újra találkoztunk és újból fellobbant a láng. Ki tudja mi lesz ebből, az még a jövő zenéje, de remélem, hogy sok jó dolgot tartogat még nekünk együtt az élet.